Cikkünk első részében megismertük a Ghia karosszériagyártó indulását és fénykorát, azonban szólnunk kell a vállalkozás alkonyáról is, amely a korábban taglaltak után következett el.
Segre 1963-ban bekövetkezett halála után a vállalat számos tulajdonosváltáson ment keresztül, eladták Ramfis Trujillónak, aki 1967-ben továbbadta Alejandro de Tomaso-nak, aki végül 1970-ban adta el a Fordnak. A karosszériaműhelyt 1973 végén bezárták. A következő években a Ghia a Ford egyik stílusközpontjává vált, továbbra is változatokat és prototípusokat kínált, és nagyon aktív szerepet játszott a New Edge Design néven ismert tervezési áramlat meghatározásában, amely 1998 és 2005 között élte fénykorát. Az utolsó autó, amelyet a Ghia tervezett, mielőtt a stílusközpont 2001-ben bezárt, a Ghia Saetta volt, amelyet később Ford StreetKa-vá alakítottak át, és amelyet a Pininfarina gyártott 2003 óta.
1973 és 2010 között a Ford a Ghia márkát használta autómodelljeinek legfényűzőbb változatainak azonosítására. 2010-ben a Ford a Ghia burkolatot lecserélte és eltávolította a karosszériaépítő nevét autóiról.
A Ghia vállalat jelenleg is a Ford Motor Company tulajdonában van, és az európai piacra összpontosít. Ma a vállalat koncepcióautó-alkotójaként működik.
Cikkünk legvégére pedig egy érdekességet hoztunk az ötvenes évek egyik szuperautójáról, amely, ambivalens módon, fél évszázadig önerőből meg sem mozdult.
Amerika szériaautóin az ötvenes években dúlt a fecskefarok-őrület, sőt, sokszor sugárhajtású repülők és a rakéták jegyeit viselték. Luigi Segre mérnök-formatervező, aki 1954-ben lett a Carrozzeria Ghia tulajdonosa, már korábbról szoros barátságot ápolt Virgil Exnerrel, a Chrysler vezető tervezőjével. Így született meg egy sor álomszép Ghia Special tanulmányautó, de ezek mind „normális” utcai járművek voltak, működő benzinmotorokkal. Aztán ’55-ben az olasz-amerikai együttműködő felek elhatározták, hogy nagyobb fába vágják a fejszéjüket, és létrehozzák a lehető legkisebb légellenállású autót, gázturbinás hajtással. Akkoriban egyébként mások is kísérleteztek ilyesmivel. Giovanni Savonuzzit, a Ghia főtervezőjét kérték fel a karosszéria megtervezésére, aki mondhatni, aerodinamika-specialista volt. Így jött létre a Ghia Gilda Stramline X, amely egy igazi autó volt, egyetlen hiányossággal: az akkori gázturbinák közül egyik sem passzolt bele, így hajtómű nélkül maradt. 1955-ben a Torinói Autószalonban mégis kiállították. A bemutató után hosszú turnét szerveztek neki előbb Európában, aztán az Egyesült Államokban. Később Amerika különféle múzeumai adták kézről-kézre. 2005-ben egy gyűjtő vette meg egy árverésen, restauráltatta, és szerzett hozzá megfelelő hajtóművet: egy 70 lóerős Airesearch gázturbinát. A Ghia Gilda Streamline X így fél évszázad után teljes értékű autó lett, és akár 220 km/h-val is száguldhatna.
A Ghia tehát az egyik legmeghatározóbb szereplője volt a múlt századi autótervezésnek, és ezzel együtt a jelenre gyakorolt hatása is jelentős. Nem véletlen tartják a világ valaha volt egyik legjobb olasz autótervező cégének.