A Jaguar D-Type egy sportos versenyautó, amelyet a Jaguar Cars Ltd. gyártott 1954 és 1957 között. Kifejezetten a Le Mans-i 24 órás verseny megnyerésére tervezték, és a C-Type elődjével osztozott a sorhatos XK motoron és számos mechanikai alkatrészen. Szerkezete azonban gyökeresen különbözött, innovatív monocoque konstrukcióval és csúszós aerodinamikával, amely repüléstechnológiát integrált, beleértve néhány példányban a jellegzetes függőleges stabilizátort is.

Az aerodinamikai hatás részben Malcolm Sayer munkája volt, aki a második világháború alatt a Bristol Aeroplane Company-nál töltött idő után csatlakozott a Jaguarhoz, és később a C-Type-on dolgozott. A D-Type minimális homlokfelületet igényelt.

A karosszéria alatti légellenállás csökkentése hozzájárult az autó nagy végsebességéhez; a Le Mans-i hosszú Mulsanne egyenesre a vezető mögé, aerodinamikai stabilitás érdekében egy uszony került.

A karosszériaforma elemeit és számos szerkezeti részletet felhasználtak a Jaguar E-Type 1961-től 1969-ig.

A Lofty England, a Jaguar versenyigazgatója által vezetett csapat által indított Jaguar D-Type-októl jó teljesítményt vártak az 1954-es Le Mans-i 24 órás versenyen való debütáláskor. A versenyen az autókat az üzemanyagszűrőkkel kapcsolatos problémák miatt fellépő üzemanyag-hiány hátráltatta, ami miatt a szűrők eltávolítása miatt meg kellett állni a boxba, majd a Duncan Hamilton és Tony Rolt által vezetett versenyautó felgyorsult, és kevesebb mint egy körrel lemaradva a győztes Ferrari mögött ért célba. A D-Type aerodinamikai fölényét jól mutatja, hogy a Mulsanne egyenesben elért maximális sebessége 172,8 mph (278,1 km/h) volt, szemben a 4,9 literes Ferrari 160,1 mph (257,7 km/h) sebességével. Három héttel később a D Type megnyerte a reims-i 12 órás hosszú távú versenyt.

1955-re az autókat hosszú orrú karosszériával módosították, a motorokat pedig nagyobb szelepekkel javították. Le Mans-ban versenyképesnek bizonyultak a Mercedes-Benz 300 SLR-ekkel szemben, amelyek várhatóan győzni fognak. Mike Hawthorn D-Type-ja szűk előnyben volt Juan Manuel Fangio Mercedesével szemben, amikor a Mercedes csapat egy másik autója az autósport történetének legkatasztrofálisabb balesetébe keveredett. Pierre Levegh pilóta és több mint 80 néző vesztette életét, és még többen megsérültek.